El Camino - Az én utam...

Reggel hatkor felkapcsolták a lámpákat és én azt hittem, hogy már hét óra van. Fél óra múlva, amikor kinéztem az ablakon, akkor láttam, hogy tök sötét van odakint. Lassan összekészülődtem és lementem az alagsorba kajálni. Odacsapódott mellém James és D, az amerikai pár. Hamar kiderült, hogy a nő önmagát hibáztatja azért, mert a gyerekei drogoznak. Azt hiszi, hogy ha máshogy dönt 5 évvel ezelőtt, akkor minden másképp alakul. El is sírta magát.
Próbáltam neki mondani, hogy a múltban meghozott döntésekből inkább csak tanulni érdemes, nem ostorozni magunkat miatta. Elég mélyre ásott már, ezért nem jutott el hozzá az, amit mondtam. Minden embernek megvan a maga útja és sebessége. Soha nem lehetünk valahol hamarabb, mint ahogy ott kell lennünk. Ez is az ÚT egyik alaptörvénye.
Hét óra után indultunk útnak közösen és az első 3 km-t együtt tettük meg. Ez idő alatt James elmesélte, hogy harcművészetet oktat és most fejeztek be egy filmet az amerikai társadalom-biztosítási rendszerről. A pénzt egy honlapon keresztül kapták, ahová feltöltöttek egy bemutató anyagot és bárki, aki érdemesnek tartja az ötletet a támogatásra, átutalhat bármekkora összeget. Ők 250.000 $-t kaptak! Mialatt itt vannak, zajlanak a vágási munkálatok és a filmbemutató szeptember 21-én lesz, amire haza kell repülniük, de utána visszajönnek és folytatják ott, ahol abbahagyták. Nagyon hirtelen váltunk el, annyira, hogy el sem tudtam köszönni tőlük. Semmi elérhetőségünk nincs meg egymáshoz, amit pedig nagyon sajnálok.
Elválásunk után volt bennem egy kis feszültség, amit akkor sikerült feloldanom, amikor rájöttem, hogy mi okozza. Arra a következtetésre jutottam, hogy megbántottam D-t a túlzott, „én tudom a tutit” stílusommal. Pont az jött elő belőlem, ami miatt Gabi is eltávolodott tőlem. Én sem szeretem magamban ezt a „mindig, mindent tudok és megmagyarázok” mentalitást. Ezen kell egy kicsit itt dolgoznom.
Utána nagyon sokáig egyedül mentem. Többször beszélgettem magamban, ami rendszeressé vált az út alatt. A magyart igazán kevesen értik és ezért még az sem zavart, ha esetleg valaki hallott.
Olyan sok helyen mentem, ahol alagútszerűen összehajlottak a fák az út felett. Azt gondoltam, hogy ez arra utal, hogy nem kifelé, hanem befelé kell figyelnem. Talán ez volt az oka annak, hogy egyedül voltam. 
Zubiriban, ami mindösszesen 5 km távolságban volt a mai tervezett célomtól (Larrasoana), szólt egy srác, hogy ott minden szállás zárva van, így vagy maradok itt, vagy tovább megyek még 18 km-t. Az utóbbit választottam és ezért mentem ma ennyit. Most már tudom, hogy nem fogok az amerikai párral többet találkozni, mert ők nem mennek tovább, ebben szinte biztos vagyok. Majd hagyok nekik egy névjegykártyát valahol, hátha.
Délután együtt mentem egy román lánnyal, aki élt Új-Zélandon és jelenleg Angliában lakik. Legalább 2 órát mentünk együtt és végig beszélgettünk. Mégis volt egy olyan érzésem, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon. Aztán le is hagytam, mert egyrészt lassú volt a lábán lévő vízhólyagok miatt, másrészt soknak éreztem magam. Emberi kapcsolatok szempontjából a mai nap nem volt éppen sikeresnek mondható. Úgy érzem, hogy jobb lett volna csak befelé figyelni.
A mai szállás, vagy ahogy itt hívják, Albergue, már elég régóta zarándok-szállásként üzemelhet. Nincsenek is sokan benne, 20 ágyat számoltam meg. Kellemes kis zárt udvara van, nagyon otthonos a légkör. 8€-t fizettem. Főztem egy otthonról hozott grízgombóc levest és utána elfogyasztottam a tonhalas szend-vicsemet. A szokásos lábkrémezés, cipőpucolás és naplóírás után kiugrottam a boltba egy kis gyümölcsért. Már most tudom, hogy hatalmasat fogok aludni és este nem akarok senkivel beszélni. Kussban leszek, és befelé figyelek inkább…Természetesen ez nem sikerült, de azért jó úton vagyok afelé, hogy meg tanuljak hallgatni. A román lány is itt szállt meg és volt vele egy idősebb holland úr, akivel jót beszélgettünk.

Ugrás az aktuális képekhez (új ablakban) >>>

Ugrás a 3. napra >>>