El Camino - Az én utam...

A tegnapi „megvilágosodott” állapotom után a mai gyökeresen máshogy kezdődött. Mint egy elem, amely lemerült és arra vár, hogy újra töltsék. Nem voltam depressziós, csak egyszerűen üres. A táj sem volt valami változatos, vagy csak én nem voltam befogadó a szépségre az eltérő rezgésem miatt. De az nem igaz, mert reggel egy nagyon szép spanyol lánnyal indultam együtt, bár az már este kiderült, hogy nem beszél angolul. Reggel csak egymás mögött bandukoltunk, szinte húzott vissza, de aztán lemaradt és én is megszaporáztam a lépteimet, hogy eltávolodjak tőle.

Szinte végig kedvtelenül sétáltam, nem is mentem gyorsabban, mint óránként 4-4,5 km. Azért mára is megvolt a „csoda” adagom. Az utolsó 8 km-en igyekeztem utolérni egy előttem haladó embert, ami sikerült is 2-3 km-el a szállás előtt. Valahogy azt éreztem, hogy miután behoztam, le kell lassítanom az Ő sebességére és beszélgetést kezdeményezni. Miután elmeséltem az én történetemet Gabival, kiderült, hogy 30 évvel ezelőtt Ő is elvált, és akkor a gyermekei 5 és 7 évesek voltak. Az látszott rajta, hogy nem élte meg katasztrófaként és ismét ugyan ezt a döntést hozná meg. Azóta persze van egy új családja és a gyerekeivel is tartja a kapcsolatot.

Ebben az Albergueben elég családias a hangulat. Ismét nincs fix tarifa, hanem adomány alapon működik. Hamar lefekszem, mert holnap korán akarok indulni. Többen mondták, hogy milyen szép a csillagos ég és én is meg akarom tapasztalni a sétát a csillagok alatt.

Volt egy rövid beszélgetésem egy francia sráccal, aki Angliában él, 36 éves és elég leegyszerűsített volt a világképe. Nem Ő volt egyszerű, sőt kimondottan intelligensnek láttam, hanem csak a dolgokat nem bonyolította túl. Az volt a véleménye, hogy nem olyan nagy kaland az elválás, főleg a Skype világában már távolról is könnyebben szeret az ember. El kell fogadnom a másképp gondolkodást és azt, hogy talán én szívom túl mellre a dolgokat.

Ma volt az első és utolsó nap, hogy felhívtam a gyerekeket. Zeusz olyan kedves volt, Ő az egyetlen, aki megkérdezi, hogy mi van velem. Fédrácskámnak olyan más volt a hangja, mintha nem is Ő lenne és Mó meg olyan visszafogott. Nem mutatja ki az érzéseit, mintha állandóan ugyan azon a hőfokon égne. Nem azt érzem, hogy bármit is elfojt, mint Gabi, hanem éppen ellenkezőleg a harmónia és az egyensúly nagyon mély benne. Mind a három annyira különleges és annyira szeretem őket.

Jó érzés, hogy Gabiban mindenkinél jobban meg tudok bízni. Ő vajon hasonlóan megbízik bennem, feltételek nélkül? Szerintem az utóbbi időben nem szolgáltam rá, ami szintén közrejátszhatott az elhidegülésében. Attól tartok, hogy nem fogom megtudni, mert nyilatkozni úgy sem fog…

Ugrás az aktuális fényképekhez (új ablakban) >>>

Ugrás a 11. napra >>>