2011.03.03 Csütörtök – India
Tegnap reggel érkeztünk meg Varanasiba (régi nevén: Benares), a szent városba. Itt találkoztunk Palacskó Andrással, aki Maja barátja, és az egyik szervező. Az Ő szervezésében egyből taxiba vágtuk magunkat, és beszállásoltunk egy hotelba. Ez a Hotel az első ránézésre, meglehetősen tisztának tűnik, sőt, itt még meleg víz is van. Érkezés után vehettem egy „forró” fürdőt és tudtam ruhát is váltani. Hogy miknek vagyok képes örülni?
Az első alsógatyám ma megkapta az indiai állampolgárságot, azaz marad, hiszen eddig nem volt alkalom arra, hogy átöltözzünk.
A kontinentális reggeli után (pirítós, lekvár, vaj) beültünk egy taxiba, és elmentünk Sarnathba, ahol Buddha a megvilágosodása után, az első öt tanítványának „osztotta az észt”. Láttuk a Bódhi fát, ami az eredetinek a harmadik generációs leszármazottja, amely alatt Gautama herceg elérte az állapotot, amit én is célul tűztem ki magamnak. 
Azon gondolkozom, hogy ez a cél elég lesz-e a hátralévő életemre…
Számtalan koldus és gyönyörűen rendezett park közepén található a legősibb Sztúpa is, amit Ashoka király építtetett, még Krisztus előtt 300 körül. A Sztúpa, egy kör alakú, téglából és kőből készült, méhkas szerű épület, amelybe eredetileg belehelyeznek egy szent csontot Buddhából. Ebben ugyan nincs ilyen, de a hely energiája nagyon kellemes.
A taxikhoz visszafelé menet, már többen legyőzve önmagukat, utcai árusoktól különböző ételeket vásároltak. Én is vettem egy olyan cukorkát, amit otthon a búcsúkban lehet kapni. Nagyon finom volt.
Az esti program, sötétedés után az volt, hogy biciklis riksákkal bementünk a Gangesz partjára, ahol a halottakat égetik. Legalább öt tűz égett, különböző stádiumban, és éppen akkor gyújtottak alá az egyiknek, amikor megérkeztünk. A fényképezés tilos volt, aminek valami köze lehet a halottak lelkéhez, de ebben nem vagyok biztos. Másfél órát néztük, ahogy égnek az emberek földi porhüvelyei. Ez még nem minden. Láttuk, ahogy az egyik lepelbe csavart halottat beemelik egy csónakba, beeveznek vele a folyó közepére, és ott egy követ kötve a lábára, beleeresztik a folyóba. Itt nem ritka, hogy emberi tetemeket sodor partra a víz...
Meg kell vallanom férfiasan, hogy két nap tömény India után, ez a látvány már soknak bizonyult. A mindenhol nyüzsgő embertömeg, a tömény szag, ami az emberi testek égéséből, és a füstölők émelyítő illata olyan egyveleggé állt össze, amit nem tudtam kezelni. Nekem ez az este volt az első mélypontom. Olyan elementáris erővel tört rám az undor, hogy majdnem kitaccsoltam. A kezdeti lelkesedésem és csodálatom kezd átfordulni kételkedésbe. Hogyan lehetséges, hogy ezeket az életkörülményeket emberek huzamosabb ideig el tudják viselni? Olyan nyugalmat, életkedvet és derűt látok az arcokon, amit otthon, jómódban élő embereken sem.
Itt mindenki be lehet szívva? Vagy valóban elfogadják a sorsukat, beletörődnek? És mindez a vallás, hitvallás, kultúra miatt? Sötétben tapogatózom, és nem tudom megfejteni a titkot. Európai tudatállapottal nem helyezkedhetek egy ázsiai ember gondolatvilágába. Képtelenség…
De visszatérve a történethez, az esti tömény látvány, szag, és érzelmi orgia után, beültünk egy étterembe, mind a 25-en. Én egy Minestrone levest ettem valamint rántott húst, sült krumplival, ami meglepően ízletes volt. Visszafelé menet a hotelbe, megkértem a riksa vezetőjét, hogy engedjen egy kicsit tekerni, mert úgy tűnt, nagyon kemény meló. Tévedtem, mert könnyebb volt, mint hittem. Igen ám, de annyira elbíztam magam, hogy annyira begyorsultam, hogy irányíthatatlanná vált a riksa. Egyszerűen nem mertem elkapni a kormányt, mert attól féltem, hogy felborulunk. E helyett teljes lendülettel – amire egy háromkerekű bicikli képes lehet – belehajtottam egy útszéli kőbe. A jármű a pillanat tört része alatt, a fénysebességről nullára lassult.
Mivel én elöl ültem, ezért meg tudtam kapaszkodni a kormányban, Bertoldnak is sikerült valahogy megkapaszkodnia bennem, de az öreg olyan hatalmasat repült a hátam mögül a bicikli elé, hogy azt hittem sikerült újabb munkát adnom a halottégetőknek. Szerencsére megúszta annyival, hogy az alsógatyáját villantotta csak ki. Ez viszont majdnem minket ölt meg Berivel... Nagyon kellemetlenül éreztem magam, hiszen megsérülhetett volna komolyabban is, de ami nagyobb baj, hogy totálkárosra törtem a pénzkereseti eszközét. Addig sopánkodott, amíg 500 rúpiát le nem perkáltam a markába, mi pedig kereshettünk új riksát.
Éjfél után egy órakor kerültünk ágyba, de reggel már 6 órakor a folyón ért minket a napfelkelte egy motoros csónakon. Másfél órát hajókáztunk a
Gangeszen fel s alá. Rengeteg fényképet készítettem az épületekről, a folyóban fürdő emberekről és a halottégetőkről is, annak ellenére, hogy ez tilos. A csónakázás után kimentünk a partra is, ahol embe
9 után értünk vissza a szállásra, ahol elfogyasztottuk a tegnapihoz kísértetiesen hasonlító reggelinket. Ezt követően „tisztába tettem” magam és aludtam két órát. Most éppen dél van és a buszra várunk, ami elvisz minket Bodhgayaba. Gondolom érdekes lesz az út.
A csoportról annyit, hogy szerintem több embernek lesz még „elengedése”. Sokan vagyunk, ezért szinte elkerülhetetlen a vita. Ez is hozzá tartozik az indiai tapasztaláshoz.
Na, mennem kell, mert Beri sürget…
Itt olvashatod az Ő nézőpontját is >>>
Ugrás a következő bejegyzéshez >>>
A mappában található képek előnézete India 2011.03.03.
